A teljes ellenzéktől a kormányig, mindenki a kommunizmust csomagolja újra

A magyar közéletben igazából senki sem elég kritikus a baloldallal. TGM, Pogátsa, Botka vagy Schiffer baloldali paradigmái remekül megférnek a Fidesz államosításai mellett. A parlamentben jobboldali mozgalom nincs is. Bár néha úgy tűnhet, hogy az egymásnak üzengető karakterek politikai csatái egy áthidalhatatlan szakadék felett játszódnának, mégis a jelenlegi kormány csak konzerválója annak a szocialista nagy államnak, amit előtte évtizedekig nyögtünk. A gyakorlatban mind ők, mind az ellenzékük a baloldal alapvetéseit követik, vagy hangoztatják. Piacgazdaság a Monarchia óta nem tudott a maga szabadságában kiteljesedni Magyarországon, a mindenkori kormányaink egyöntetűen antikapitalisták voltak, és ezen soha nem is akartak változtatni. Bármit árultunk, birtokoltunk vagy fogyasztottunk, azt nem tehettük meg sosem az állam jóváhagyása, adója és szabályai nélkül.

A magyar közélet teljesen érzéketlen arra, hogy épp a szabad piac a felemelkedés kulcsa. Elmegy a fülük mellett az a tény, hogy 1990 óta végbement piacos fordulat hatására világszerte 70 százalékkal, 1,4 milliárd fővel csökkent a mélyszegénységben élők száma, kivéve azokban a rendszerekben, ahol az erőszakos állami beavatkozással és/vagy a joguralom hiányával megfojtották a piacot. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az állam a piac hatékonyságát alapvetően negatívan befolyásolja; az adók mértéke negatívan korrelál a reál GDP növekedésének mértékével.

Milyen “piacgazdaságot” is csináltunk?

Így, bár a Rendszerváltás célja az volt, hogy a tervgazdaság helyébe a piacgazdaság nyomuljon, a kommunista gátak számos helyen máig makacsul kitartanak, aminek csak egyik tünete a gigantikus állami korrupció. Beszélhetünk-e ott piacgazdaságról, ahol 60 különböző adónemen keresztül a teljes bevételünk 51%-át eltulajdonítja az állam? Lehetünk vállalkozók vagy munkavállalók, a folyamat végén az értékek fele az állam kezébe kerül, ami aztán beleegyezésünkkel nem törődve vallásokat, sportklubokat és közmédiát tart fenn. Ha nem vagyunk egy vallásnak sem tagjai, nem szurkolunk egyetlen sportklubnak sem, és köztévét sem nézünk, akkor is fizetnünk kell mindegyikért. Felejtsük el, hogy szabadon választhatnánk közöttük!

Hasonlóképpen; mennyi lehetőségünk marad így beleszólni abba, hogy melyik egészségbiztosítást és oktatási intézményt válasszuk? Az állam utasítására kötelezően fizetünk az orvosoknak és tanároknak anélkül, hogy bármilyen piaci verseny lett volna köztük. A megelégedettség hiánya pedig nem lehet ok a szolgáltatásaik lemondására. Nem mi választjuk őket, hanem a rendszer, így ők is kénytelenek azzal beérni, amit a rendszer felajánl nekik, vagy vállalhatnak másodállást, még a napi 8 órás munka után. A tervutasításnak ugyancsak része a kötelező tananyag és az is, hogy milyen eszköz és módszer álljon az orvosok és tanárok rendelkezésére.

De abból sincs menekvés, ha nem kérünk az állami nyugdíjból. És ez sosem volt máshogy. Bizony, a látszat-magánnyugdíjpénztárak idejében sem! Mikor az Fidesz-kormány felszámolta őket, azok, azelőtt is csak szimulációi voltak a piacnak, hiszen kötelező volt betéteik 75%-át államkötvényekben tartaniuk. Mindemellett még csak kísérlet sem volt arra, hogy ne központilag döntsék el a nyugdíjkorhatárt, hanem a polgárra bízzák.

Az állam ezen felül mindenütt ott van, beszivárog a piac legkisebb csatornáiba is és eldugítja azokat. Állami koncesszió a szerencsejáték és a dohány forgalmazása is. Az Agrárkamara sem tétlen, ha kontrollálni akarja a mezőgazdasági termékek piaci árát a fogyasztók kárára. 2019 nyarán például a Lidl-re pirított rá, amiért az túl olcsón árulta a dinnyéjét. Mindezzel tökéletes összhangban van az is, hogy az állam szabályozza milyen feltételekkel, mely napokon, hány órát és mely bérsáv alatt ne lehessen munkát vállalni. Ennek a következménye pedig tetten érhető a munkanélküliségben, a kisvállalatok piactorzító trükközéseiben és a fekete munka arányában is, mely utóbbi az állam büntetőtörvényei miatt sosem kerülhet a jog védőszárnyai alá, kiszolgáltatva ezzel a munkavállalókat a munkaadóknak. Mindemellett bőven jut adóforintjainkból arra is, hogy alanyi jogon segélyekkel demotiváljanak egyes társadalmi csoportokat a munkamegosztásban való részvételre.

Ahol csak államelvű politikusok közül választhatunk

Bár az, hogy mit és hogyan tegyünk piaci szolgáltatássá, számtalan vitára adhatna okot, valós törésvonalat húzva a baloldali, államelvű politika és a kapitalizmus közé; az összes ezt firtató kérdés elvész a hajnali ködben, hiszen politikusaink egytől-egyig baloldaliak. Például közelében sem vagyunk annak, hogy arról vitatkozzunk, mennyire súlyos probléma az állami valutarendszer – pedig olyan közgazdászok is kifogásolták, mint Hayek. A nemzeti valuta pénznyomtatási monopóliuma ugyanis meghatározza, hogy a pénzünk és a választott hitelintézetünk csak olyan lehet, amire az állam előzetesen rábólintott. Mondanunk sem kell, hogy ezáltal a bankok valamennyien egy állami koncesszió “védelme” alatt bújnak ki a szabad piaci törvények alól. Így lehetséges az, hogy hitelkockázataikat úgy hamisíthatják, kozmetikázhatják, hogy a piac ne tudjon megfelelő rugalmassággal reagálni. Emlékezetes, hogy a 2007/2009-es gazdasági világválság kirobbanása mögött épp a Dollárban denominált, hitelből fújt ingatlanpiaci lufi állt. Ez, egy saját valutát kibocsátását lehetővé tevő, szabad bankrendszerben a Dollár leértékeléséhez vezetett volna, mielőtt a bizalomvesztés lecsapódhatott volna a hitelpiacon globális katasztrófát előidézve. Ráadásul egyes elemzések arról számolnak be, hogy mindez hamarosan még egyszer meg fog ismétlődni. Mivel pedig a szabad bankrendszer kérdése továbbra sincs napirenden, így a folyamatok újra magukkal fogják rántani a globális hitelpiacot.

Azok a trendek, amik globálisan is veszélyeztetik a szabad piacot, itthon még erősebbek. Hatalmas vélemény-kontraszelekció uralja a hazai közéletet, ahol a karakter-orientált problémák gyorsan partvonalra szorítják a joggal felmerülő szocialista, államelvű rendszer kritikáját. A tömegek pedig tényleg elhiszik, hogy Orbán, vagy Gyurcsány leváltása önmagában bármilyen problémát is megold. Az kétségtelen, hogy szaftosabbak a Zuglóban, vagy a Parlamentben történt incidensek, de min változtat az, ha egy-egy politikai botrány után az egyik elvtársat a másikra cseréljük? Ha az egyik antikapitalistát a másik váltja? Mintha a piaci csere és az állami kényszer közti dichotómia nem is létezne, csak az számítana, hogy ki vezeti országot. Mintha magától értetődő lenne, hogy az államnak joga van ekkora mértékű adókat beszedni, és joga van beleszólni az árakba vagy két fél közötti munkaszerződésbe. Mintha az állami bürokraták feladata lenne eldönteni, hogy a gyerek mit és hogyan tanulhat, felülbírálva a szülő és a gyerek igényeit. A teljes újságírást és médiát átjárja az állami kényszer elfogadása. Mi jön elénk a címlapokon? Az, hogy melyik államelvű politikus, melyik államelvű politikust váltaná le, ha egyszer a húsosfazék közelébe juthatna. Nem próbáltunk még ki eleget.

Ahol beletörődünk, hogy a Nagy Testvér majd mindent leoszt

Persze a médiát zavarja sok minden felszíni jelenség, ami az antikapitalizmusból fakad; a közbeszerzések és az állami korrupciók, de a mögöttes ok csak halványan szűrődik át a köztudatba. Akik már jómódúak, azoknak nem érdeke az állam elhatalmasodása ellen fellépni, és nem is érzik a többség szegénységét a bőrükön. Mélyen beágyazódtak a piacot megkerülő vagyonszerzési mechanizmusokba. Nekik az a kényelmes, hogyha van egy nagy állam, ami ezeket az erőforrásokat továbbra is biztosítja. Így a piaci szabadság kérdése sem éri el az ingerküszöbüket. A többség pedig belenyugszik az alacsony bérekbe, a versenyképesség-, a kereskedelem- és a fogyasztás korlátozásába. A kádárizmus pelenkázó rendszere már rég berendezte a garnitúrát az uram-bátyám rendszerébe. Itt nincs helye a szabad piacnak. Tűrni kell a felső kényszert, tűrni kell az állam mindenható szerepét, ami még a magántulajdona felett is áll. A Nagy Testvér majd úgyis elosztja az értékeket, minek is bajlódjunk mi az értékek előállításának és piaci cseréjének kockázatával?

Ennek megfelelően a közéletben az ellentétek leginkább csak abban mérhetőek, hogy ki-ki máshogy képzeli el a piac akadályoztatását. Eredményüket tekintve azonban semmi lényegi különbséget nem hordoznak. Ha ugyanis korlátozva van a magántulajdonhoz és annak cseréjéhez való jog, vagy a két személy közötti munka megállapodás lehetősége, akkor teljesen mindegy, hogy milyen alapvetések miatt történik az, ami történik. Teljesen mindegy, hogy miért lesz versenyképtelen a magyar gazdaság, ha az. Teljesen mindegy, hogy mi motiválja a piaci szolgáltatások állami szolgáltatásokkal való helyettesítését, hogyha az államit kényszerből kell finanszíroznunk, míg a piacit pedig nem. Svájc vagy Hong Kong laissez-faire kapitalizmusa tehát megmarad egy távoli álomnak.

A magyar rögvalóság a szocializmus és az “állam majd csodát művel” mítosz. Etatista politikusok játszóterének kellékei vagyunk, akik kialakítottak egy homokozót a piac megtűrése végett. Tetszettünk volna forradalmat csinálni inkább…

Forrás: Azonnali