Rothbard: 6 mítosz a libertarianizmus körül

Fordította: Táborszki Bálint

A libertarianizmus a leggyorsabban növekvő politikai hitvallás napjaink Amerikájában. A libertarianizmus megítélése és elbírálása előtt létfontosságú megérteni, hogy mi is ez a tan, és – ami ennél is fontosabb, – hogy mi nem. Kiváltképp szükséges leszámolni néhány tévedéssel, amiben a legtöbben – de főleg a konzervatívok – hisznek. Ebben az esszében felsorolom és kritikusan elemzem a libertarianizmusról vallott legnépszerűbb mítoszokat. Amint félresöpörjük őket, az embereknek lehetősége nyílik meglepően elrugaszkodott mítoszoktól és tévedésektől mentesen megvitatni a libertarianizmust, és úgy kezelni, ahogyan kell – saját erényei és hátrányai alapján.

1. Mítosz: A libertáriusok azt hiszik, hogy minden egyén egy izolált, hermetikusan elzárt atom, akik vákuumban cselekednek anélkül, hogy hatással lennének egymásra.

Ez egy közismert vád, de annál elgondolkodtatóbb. Egy emberöltőnyi libertárius és klasszikus liberális irodalom olvasása során egyetlen gondolkodóval vagy íróval sem találkoztam, aki bármi ehhez hasonló nézetet vall. Az egyetlen lehetséges kivétel a fanatikus Max Stirner, a 19. század közepén élő német individualista, aki viszont csekély befolyást gyakorolt a libertarianizmusra mind a maga korában, mind azóta. Továbbá Stirner explicit „mindig az erősebbnek van igaza” filozófiája és az, hogy minden erkölcsi elvet – beleértve az egyéni jogokat – „a fejben létező kísértetekként” megtagadott, aligha minősíti őt bármilyen értelemben libertáriusnak. Stirnertől eltekintve viszont senki véleménye még csak megközelítőleg sem hasonlít ehhez a közkeletű vádhoz.

Szó ami szó, a libertáriusok metodológiai és politikai individualisták. Úgy hiszik, hogy egyedül az egyének gondolkodnak, értékelnek, cselekednek és választanak. Úgy hiszik, hogy minden egyénnek joga van saját testéhez, a kényszerítő beavatkozástól mentesen. De egyetlen individualista sem tagadja, hogy az emberek folyton befolyásolják egymás céljait, értékeit, törekvéseit és elfoglaltságait. Ahogyan F.A. Hayek rámutatott a „The Non-Sequitur of the Dependence Effect” című figyelemre méltó cikkében, John Kenneth Galbraith The Affluent Society című könyvében olvasható szabadpiac-ellenes támadás ezen a propozíción alapult: miszerint a gazdaságtan feltételezi, hogy minden egyén teljesen önállóan alakítja ki értékskáláját, anélkül, hogy bárki más befolyásolná. Épp ellenkezőleg – ahogyan Hayek válaszolt – mindenki tudja, hogy a legtöbb ember nem önmaga alkotja saját értékítéleteit, hanem más emberek befolyásának hatására fogadja el azokat. Egyetlen individualista vagy libertárius sem tagadja, hogy az emberek folyton befolyásolják egymást, és nyilván nincs is semmi probléma ezzel az elkerülhetetlen folyamattal. Amit a libertáriusok elleneznek, az nem az önkéntes meggyőzés, hanem az értékek másokra kényszerítése erőszak és politikai hatalom használatával. A libertáriusok nem ellenzik az egyének közötti önkéntes kooperációt és együttműködést, csak az Állam által kirótt ál-„együttműködést”.

2. Mítosz: A libertáriusok szabadosok: hedonisták, akik „alternatív életstílusok” után vágyakoznak.

Ezt a mítoszt a közelmúltban Irving Kristol hangoztatta, aki a libertárius etikát a „hedonisztikussal” teszi egyenlővé, és kijelenti, hogy a libertáriusok a „istenítik  a bevásárlóközpontok magazinjait és az összes alternatív életstílust, ami közül a kapitalista bőségnek köszönhetően választani lehet.” Az igazság az, hogy a libertarianizmus nem egy mindent átfogó erkölcsi vagy esztétikai elmélet, és nem is színleli, hogy az; a libertarianizmus pusztán egy politikai elmélet; a erkölcsfilozófia azon fontos részhalmaza, amely az erőszak helyénvaló szerepével foglalkozik a társadalmi életében. A politikai elmélet azzal foglalkozik, mi helyes vagy helytelen az állam számára, az állam pedig különbözik a társadalom összes többi csoportjától, mivel a szervezett erőszak intézménye. A libertarianizmus vallja, hogy az erőszak egyetlen helyénvaló szerepe a személy és a tulajdon védelme az erőszak kezdeményezése ellen; hogy minden erőszak, ami túllépi az efféle védelmet önmagában agresszív, igazságtalan és bűnös. A libertarianizmus tehát egy elmélet, amely kijelenti, hogy senkinek nem volna szabad erőszakos támadás áldozatává válnia, és mindenki szabadon teheti, amit szeretne – leszámítva mások személyének vagy tulajdonának megtámadását. Fontos és lényeges, hogy ki mit tesz a saját életével, de a libertarianizmust illetően egyszerűen nem tartozik a tárgyhoz.

Tehát nem meglepő, hogy vannak libertáriusok, akik valóban hedonisták és alternatív életstílusokat folytatnak, és ugyanígy vannak libertáriusok, akik a hagyományos, vagy a vallásos „burzsoá” moralitás hűséges követői. Vannak szabados libertáriusok, és vannak libertáriusok, akik szigorúan betartják a természetes vagy vallásos törvények előírásait. Vannak libertáriusok, akiknek egyáltalán nincsen erkölcsi elméletük, leszámítva a jogok meg-nem-szegésének előírását. Ez azért van, mert a libertarianizmus önmagában nem tartalmaz általános vagy személyes erkölcsi elméletet. A libertarianizmus nem nyújt életstílust: szabadságot nyújt, hogy mindenki szabadon elfogadja és gyakorolja saját értékeit és erkölcsi elveit. A libertáriusok egyetértenek Lord Actonnal, aki szerint „a szabadság a legfőbb politikai cél” – nem szükségszerűen a legfőbb cél mindenki személyes értékskáláján.

Viszont kétségtelen, hogy a libertáriusok közül a szabadpiaci közgazdászok részhalmaza örömét leli abban, hogy a szabadpiac több választási lehetőséget nyújt a fogyasztók számára, és ebből fakadóan megnöveli az életszínvonalat. Az az elképzelés, hogy a bőség jobb, mint az ínséges szegénység, kétségtelenül erkölcsi álláspont, és érinti az általános erkölcsfilozófia területét, véleményem szerint mégsem olyan állítás, amiért mentegetőzni kellene.

3. Mítosz: A libertáriusok nem erkölcsi elvekben hisznek; egyedül költség-haszon számításokra korlátozzák magukat azt feltételezve, hogy mindenki mindig racionális.

Ez a mítosz természetesen kapcsolódik a hedonizmusról szóló előző vádhoz, és részben ugyanúgy megválaszolható. Valóban vannak libertáriusok – kiváltképp a chicagoi közgazdaságtani iskola tagjai – akik nem hajlandóak elhinni, hogy a szabadság és az egyéni jogok erkölcsi elvek, s ehelyett az állítólagos társadalmi költségek és nyereségek összevetésével próbálnak eljutni a közigazgatási kérdések válaszához.

Mindenekelőtt, a legtöbb libertárius „szubjektivista” a közgazdaságtan terén: úgy vélik, hogy nem lehet összeadni vagy megmérni a különböző egyének hasznosságát és költségeit. Tehát a társadalmi haszon és költség fogalma önmagában alaptalan. De ami ennél is fontosabb, a legtöbb libertárius erkölcsi elvekre – az ember saját személyéhez és tulajdonához való természetes jogába vetett hitre – építve érvel. Tehát hisznek az agresszív erőszak, a személyhez vagy tulajdonhoz való jog elleni támadás abszolút erkölcstelenségében, függetlenül attól, hogy melyik egyén vagy csoport követ el ilyen erőszakot.

Szó sincs arról, hogy tagadnák az erkölcsi elveket; a libertáriusok egyszerűen az államra is alkalmazzák ugyanazt az egyetemes emberi etikát, amit mindenki másra, vagy a társadalom összes többi intézményére alkalmazunk. Sőt – mint korábban megjegyeztem – a libertarianizmus, mint az erőszak helyénvaló szerepével foglalkozó politikafilozófia alapul veszi az egyetemes etikát – amit a többség vall az erőszakról – és félelem nélkül kiterjeszti az államra. A libertáriusok nem fogadnak el kivételeket az aranyszabály alól, és nem hagynak semmilyen erkölcsi kiskaput; semmilyen kettős mércét az államnak. A libertáriusok hiszik, hogy a gyilkosság márpedig gyilkosság, és nem szentesül, ha azt az Állam követi el. Hisszük, hogy a lopás márpedig lopás, és nem válik jogszerűvé attól, hogy a rablók szervezete „adóztatásnak” nevezi azt. Hisszük, hogy a rabszolgaság márpedig rabszolgaság – még akkor is, ha az elkövető intézmény „sorozásnak” hívja. Röviden, a libertárius elmélet kulcsa, hogy az egyetemes erkölcse alól nem teremt kivételeket az állam számára.

Tehát szó sincs arról, hogy közömbösen vagy ellenségesen állnának az erkölcsi elvekhez: a libertáriusok eleget tesznek nekik, mivel ők az egyetlen csoport, amelyik hajlandó ezeket az elveket mindenkire kiterjeszteni; magára az államra is.

Igaz, hogy a libertáriusok mindenki számára lehetővé tennék, hogy maga válassza és gyakorolja az értékeit, s röviden mindenkinek megadnák a jogot ahhoz, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen legyen; ahogyan jónak látja. A libertarianizmus szigorúan ellenzi bármiféle erkölcsi hitvallás erőszakos rákényszerítését bárkire vagy bármely csoportra – leszámítva természetesen az agresszív erőszak elleni erkölcsi tiltást. De látnunk kell, hogy egyetlen tett sem tekinthető erényesnek, ha nem szabadon választják, önkéntes beleegyezéssel. Ahogyan arra Frank Meyer rámutatott:

Az embereket nem lehet arra kényszeríteni, hogy szabadok legyen, mint ahogyan arra sem, hogy erényesek. Bizonyos fokig igaz, hogy lehetséges arra kényszeríteni őket, hogy úgy cselekedjenek, mintha erényesek lennének. De az erény a bölcsen felhasznált szabadság gyümölcse. És amennyiben kényszerített, egyetlen tett sem lehet erény – vagy bűn.

Ha valakit erőszakkal vagy annak fenyegetésével bizonyos cselekedetekre kényszerítenek, ezek a cselekedetek többé nem lehetnek erkölcsi döntés eredményei a részéről. Egy tett erényessége csakis abból fakadhat, hogy szabadon választják – aligha lehet erkölcsösnek nevezni egy tettet, amire fegyverrel kényszerítették az elkövetőjét. Az erkölcsös tettek kikényszerítése, vagy az erkölcstelen tettek betiltása tehát nem indokolható úgy, mint ami elősegíti az erényesség vagy erkölcsösség terjedését. Épp ellenkezőleg, a kényszer elsorvasztja az erkölcsöt, mivel elveszi az embertől az ahhoz szükséges szabadságot, hogy morális vagy immorális legyen, ebből következően pedig kényszerrel megfosztja az embereket annak lehetőségétől, hogy erkölcsösek legyenek. Tehát a kötelező erkölcs paradox módon megfoszt minket az erkölcsösség lehetőségétől.

Továbbá kiváltképp groteszk dolog az erkölcs védelmét az államapparátusra – azaz épp a rendőrök, őrök és katonák szervezetére bízni. Az Államra bízni az erkölcsi elveket pont olyan, mint a közmondás kecskéjére bízni a káposztát. Bármit is gondoljunk róluk, a szervezett erőszak használóinak sosem volt védjegye a nemes erkölcsi karakter vagy a precizitás, amivel az erkölcsi elveket betartják.

4. Mítosz: A libertarianizmus ateista és materialista; elhanyagolja az élet spirituális oldalát.

Nincs szükségszerű összefüggés a libertarianizmus pártolása vagy ellenzése és a vallásosság között. Igaz, hogy napjainkban sok – ha nem a legtöbb – libertárius ateista, de ez azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy szinte minden értelmiségi, bármelyik politikai meggyőződést is hirdeti, ateista. Megannyi libertáriusra bukkanhatunk, aki hívő, zsidó vagy keresztény. A modern libertarianizmus klasszikus liberális elődjei között számtalan keresztény volt egy vallásosabb korban: John Lilburne, Roger Williams, Anne Hutchinson és John Locke a tizenhetedik században, majd Cobden és Bright, Frederic Bastiat és a francia laissez-faire liberálisok, illetve a nagyszerű Lord Acton.

A libertáriusok úgy hiszik, hogy a szabadság egy természetjog – az ember természetével összhangban álló, helyénvaló viselkedés természetes törvényeinek része. Fontos kérdés, hogy honnan származik ez a természetes törvénykészlet – tisztán természetes-e, vagy egy teremtő alkotása – de a társadalom- vagy politikafilozófia szempontjából irreleváns. Ahogyan Thomas Davitt atya kijelenti: „Ha a ’természetes’ szó jelent bármit is, akkor az ember természetére hivatkozik, és amikor a ’törvény’ szóval együtt használják, a ’természet’ egy olyan elrendezésre kell, hogy hivatkozzon, amely fellelhető az emberi természet hajlamaiban – és sehol máshol. Tehát önmagában véve semmi vallásos vagy teológiai nincs Szent Tamás ’Természeti Törvényeiben’.” Vagy ahogyan D’Entréves írja a hetedik századi németalföldi protestáns jogászról, Hugo Grotius-ról:

„[Grotius] természeti törvényekről alkotott definíciójában nincsen semmi forradalmi. Amikor azt állítja, hogy a természeti törvény az a szabályrendszer, amelyet az Ember elméje használatával meg tud érteni, nem tesz mást, mint megismétli az etika racionális alapjainak skolasztikus gondolatát. Ami azt illeti, célja épp az, hogy visszaállítsa az elképzelést, amit megrendítettek bizonyos protestáns eszmeáramlatok szélsőségesen ágostoni nézetei. Amikor kijelenti, hogy ezek a szabályok önmaguk miatt érvényesek függetlenül attól, hogy Isten teremtette őket, olyan állítást ismétel, amit az iskola néhány tagja már megfogalmazott.”

A  libertarianizmust gyakran megvádolták azzal, hogy figyelmen kívül hagyja az ember spirituális természetét. De az ember könnyedén eljuthat a libertarianizmushoz vallásos vagy keresztény nézőpontból is: az egyén fontosságának, szabad akaratának, természetes jogainak és magántulajdonának kihangsúlyozásával. Viszont egy világi, természeti törvényből kiindulva is eljuthat ezekhez: meggyőződve arról, hogy az ember képes eszével felfogni a természeti törvényt.

Továbbá történelmileg egyáltalán nem bizonyított, hogy a vallás biztosabb talajt nyújt a libertárius következtetéseknek, mint a világi természetjog. Ahogyan arra Karl Wittfogel emlékeztet bennünket Oriental Despotism című művében, a trón és az oltár szövetségét évszázadokon át használták arra, hogy megerősítsék a zsarnokság uralmát a társadalom felett. Az Állam arra használta az egyházat, hogy az szentesítse a tetteit és engedelmességet prédikáljon az – állítólag – Isten által felszentelt uralomnak; az egyház pedig arra használta az Államot, hogy jövedelemhez és kiváltságokhoz jusson. Az anabaptisták kollektivizálták és zsarnoki uralom alá hajtották Münstert a keresztény vallás nevében. Évszázadunkhoz közelebb a keresztényszocializmus és a szociális evangélium játszott nagy szerepet az államizmus előretörésében, az ortodox egyház apologetikus szerepe a szovjet Oroszországban pedig közismert. Néhány katolikus püspök Latin-Amerikában még azt is kijelentette, hogy az Isten királyságába vezető egyetlen út a marxizmus, és ha gonoszkodni szeretnék, arra is rámutathatnék, hogy Jim Jones tiszteletes, amellett, hogy Leninista volt, egyenesen azt állította magáról, hogy Jézus reinkarnációja.

Továbbá most, hogy a szocializmus nyilvánvalóan megbukott – politikailag és gazdaságilag egyaránt – a szocialisták az „erkölcsi” és „spirituális” érvhez folyamodnak végső támaszként. Amikor a szocialista Robert Heilbroner úgy érvel, hogy a szocializmusnak kényszert kell használnia és egy „kollektív erkölcsöt” kell a közösségre erőszakolnia, úgy vélekedik: „A burzsoá kultúra az egyén anyagi teljesítményére koncentrál. A szocialista kultúrának az erkölcsi vagy spirituális teljesítményre kell koncentrálnia.” Ebben az az érdekes, hogy Dale Vree, a National Review konzervatív, vallásos írója magasztalta Heilbroner álláspontját. Azt írja:

Heilbroner […] azt mondja, amit az NR számos írója mondott az utolsó negyed évszázadban: nem létezhet egyszerre erény és szabadság. Figyeljetek, tradicionalisták! Disszonáns terminológiájától eltekintve Heilbroner-t ugyanaz a dolog érdekli, mint titeket: az erény.

Vree-t úgyszintén elbűvöli Heilbroner nézete, miszerint egy szocialista kultúrának „a kollektíva elsőbbségét kell ápolnia” az „egyén elsőbbsége” helyett. Idézi Heilbronertől a szocialista „erkölcsi vagy spirituális” teljesítmény és a burzsoá „anyagi” teljesítmény közötti ellentétet, majd helyesen hozzáadja: „Van ennek egy tradicionális kicsengése.” Vree aztán magasztalni kezdi Heilbroner kapitalizmus elleni támadását, mivel a kapitalizmusnak „nincsen fogalma a jóról” és megengedi a „beleegyezésüket adó felnőtteknek,” hogy azt tegyenek, amit akarnak. ,,A szabadsággal és megengedett különcséggel ellentétben” – írja Vree – „Heilbroner vonzó állítása az, hogy mivel egy szocialista társadalomban lennie kell egy, a jóról alkotott fogalomnak, nem fognak mindent megengedni.” Vree szerint lehetetlen „a gazdasági kollektivizmus a kulturális individualizmus mellett,” ezért egy új nézettel szemezget: a „szocialista-tradicionalista fúzióval;” azaz a mindent átszövő kollektivizmussal.

Itt megjegyezhetjük, hogy a szocializmus különösen zsarnokivá válik, amikor a „gazdasági” vagy „anyagi” ösztönzőket állítólagos „erkölcsi” vagy „spirituális” ösztönzőkre cserélik; amikor egy meghatározhatatlan „életminőséget” szeretne előidézni a gazdasági bőség helyett. Amikor a fizetségek a termelékenységből fakadnak, jelentősen nagyobb a szabadság és magasabb az életszínvonal. Ám amikor pusztán a szocialista anyaföld iránti altruista odaadásra támaszkodhatnak, az odaadást rendszeresen meg kell erősíteni a korbács használatával. Az egyéni anyagi ösztönzőkre helyezett nagyobb hangsúly kikerülhetetlenül a magántulajdont és a munka gyümölcsének megtartását hangsúlyozza ki, s ezáltal jelentősen nagyobb egyéni szabadságot eredményez – amint Jugoszlávia is tanúsítja a szovjet Oroszországgal szemben az elmúlt három évtized alatt. A földkerekség legrettenetesebb despotizmusa kétségtelenül Pol Pot Kambodzsájában volt látható a közelmúltban, ahol a „materializmust” olyan hatalmas mértékben elpusztították, hogy a pénzt is eltörölte a rezsim. A pénz és a magántulajdon eltörlésével minden egyén teljesen az Állam által jegyre biztosított alamizsnájától függött, az élet pedig színtiszta pokol volt. Úgyhogy óvatosan szidjuk a „pusztán materiális” célokat vagy ösztönzőket.

A szabadpiac vádolása annak „materializmusa” miatt figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy minden egyes emberi cselekvés magában foglalja az anyagi tárgyak a cselekvő ötleteivel és céljaival összhangban történő, emberi energia általi átalakítását. Lehetetlen a „mentálisat” vagy „spirituálisat” elkülöníteni a „materiálistól.” Minden nagy művészeti alkotáshoz, az emberi szellem minden nagy megnyilatkozásához anyagi tárgyakat kellett alkalmazni: legyen az vászon, ecset és festék, papír és hangszer, vagy építőelem és nyersanyag a templomoknak. Nincsen valódi szakadék a „spirituális” és a „materiális” között, így a materiális feletti minden zsarnokság és annak minden megnyomorítása a spirituálisat is meg fogja nyomorítani.

5. Mítosz: A libertáriusok utópisták: azt hiszik, hogy minden ember jó, tehát nem szükséges állami irányítás. A konzervatívok hajlamosak hozzáadni, hogy mivel az emberi természet részben vagy egészében gonosz, az erős állami szabályozás elengedhetetlen a társadalomban.

Ez nagyon népszerű tévhit a libertáriusokról, mégsem egyszerű megállapítani a forrását. Rousseau, a legjelentősebb hirdetője az elképzelésnek, miszerint az ember alapjában véve jó, csak az intézményei rontották meg, aligha volt libertárius. Néhány anarcho-kommunista (akiket semmiképp sem tekintenék libertáriusnak) romantikus irományától eltekintve egyetlen libertárius vagy klasszikus liberális szerzőről sem tudok, aki ezt a nézetet vallotta. Ellenkezőleg, a legtöbb libertárius szerző úgy véli, hogy az ember jó és gonosz keveréke, tehát fontos, hogy a társadalmi intézmények ösztönözzék a jót, és eltántorítsanak a rossztól. Az Állam az egyetlen társadalmi intézmény, amely képes kényszerrel jövedelméhez és vagyonához jutni; mindenki másnak úgy kell szert tennie bevételre, hogy terméket vagy szolgáltatást értékesít, vagy önkéntes ajándékot kap. Továbbá az Állam az egyetlen intézmény, amely szervezett lopásból származó bevételét arra használhatja, hogy irányítsa és szabályozza az emberek életét és tulajdonát. Tehát az Állam intézménye bevezet egy társadalmilag legitimált és szentesített csatornát a rossz emberek számára, hogy rossz dolgokat tegyenek, hogy rendszeres rablást kövessenek el és diktatórikus hatalmat gyakoroljanak. Az államizmus tehát ösztönzi az emberi természet rossz, vagy legalábbis bűnöző hajlamait. Ahogyan Frank H. Knight találóan megfogalmazta: „Annak a valószínűsége, hogy olyan emberek kerülnek hatalomra, akik nem élvezik a hatalom birtoklását és gyakorlását ugyanakkora, mint annak esélye, hogy egy rendkívül lágyszívű ember szerzi meg a rabszolgahajcsár állását egy ültetvényen.” Azzal, hogy nem alakít ki törvényes csatornát a rablásnak és a zsarnokságnak, egy szabad társadalom elbátortalanítja az emberi természet bűnös hajlamait, míg ösztönzi a békét és az önkéntességet. A szabadság és a szabadpiac elbátortalanítja az embereket az agressziótól és a kényszerítéstől, és ösztönzi az önkéntes, személyközi cserével járó gazdasági, társadalmi és kulturális harmóniát, a kölcsönös előnyt.

Mivel a szabadság rendszere ösztönözné az önkéntességet és elbátortalanítaná a kriminálist  – eltörölve a bűnözés és az agresszió egyetlen legitimált csatornáját – várható, hogy egy szabad társadalomban ténylegesen kevesebb volna az erőszakos bűnözés és az agresszió, mint napjainkban; bár semmi nem biztosítja, hogy teljesen eltűnne. Ez nem utópizmus, hanem egy józan ésszel belátható következménye a társadalomban törvényesnek tartott dolgokban, illetve a társadalom jutalom-büntetés szerkezetében beálló változásoknak.

Tézisünket egy másik nézőpontból is megközelíthetjük. Ha valóban minden ember jó lenne és senkinek nem volnának bűnös hajlamai, akkor tulajdonképpen nem lenne szükség Államra – ahogyan a konzervatívok is elismerik. Viszont ha minden ember gonosz lenne, akkor az Állam melletti érv éppoly ingatag; hiszen miért feltételezné bárki is, hogy azok az emberek, akik a kormányt alkotják, akik szert tesznek az összes fegyverre és a hatalomra mások kényszerítéséhez, mágikusan kivételt képeznek az összes ember gonoszsága alól? Tom Paine, egy klasszikus liberális, akit gyakran naiv optimistának tartanak az emberi természettel kapcsolatban, a következőképp cáfolta meg a hatalmas Állam mellett szóló konzervatív, gonosz-emberi-természet érvet: „Ha minden ember természete romlott, szükségtelen megerősíteni a romlottságot a királyok sorával, akiknek engedelmeskedni kell, legyenek bármennyire alantasok.” Paine hozzátette, hogy „a bűnbeesés óta egyetlen ember sem érdemelte ki a bizalmat ahhoz, hogy hatalmat kapjon mindenki felett.” És ahogyan a libertárius F.A. Harper írta egyszer:

,,Annál az elvnél maradva, hogy a politikai uralom szükséges mértéke az emberi gonoszság mértéke, egy olyan társadalmat kapnánk, ahol teljes politikai uralmat indítványoznának mindenki minden ügylete fölött. Egyvalaki uralna mindenkit. De ki lenne a diktátor? Akárhogy is válasszák és adják át neki a politikai trónt, kétségtelenül velejéig gonosz ember lenne, mivel minden ember gonosz. Tehát ezt a társadalmat egy velejéig gonosz diktátor uralná totális politikai hatalommal a kezében. És a logika nevében, mégis hogyan lehetne ennek a következménye bármi más, mint abszolút gonoszság? Hogyan lenne ez jobb annak a társadalomnak, mint a politikai uralom teljes hiánya?”

Végül, mivel az emberek – mint láttuk – valójában jó és gonosz keverékei, a szabadság rezsimje ösztönzi a jót és elbátortalanítja a rosszat, legalábbis olyan értelemben, hogy az önkéntes és kölcsönösen kedvező a jó, és a bűnözés a rossz. Tehát az államizmus egyetlen olyan elmélettel sem igazolható, ami az emberi természetre hivatkozik, legyen az jóság, gonoszság, vagy a kettő keveréke. Amikor tagadta hogy konzervatív, a klasszikus liberális F.A. Hayek rámutatott: „Az individualizmus [amelyet Adam Smith és kortársai pártoltak] fő előnye, hogy rendszerében a rossz emberek a legkevésbé képesek károkat okozni. Egy olyan társadalmi rendszer, amelynek működése nem azon múlik, hogy jó embereket találjunk, akik üzemeltethetnék, vagy azon, hogy az emberek jobbakká válnak, mint amilyenek most – ehelyett az embereket saját, adott különbözőségeik és komplexitásuk tudatában hasznosítja.”

Fontos megjegyezni, mi különbözteti meg a libertáriusokat a szó pejoratív értelmében vett utópistáktól. A libertarianizmus nem törekszik az emberi természet átalakítására. A szocializmus egyik fő célja, hogy megteremtse – a gyakorlatban totalitárius eszközökkel – az új szocialista embert, az egyént, akinek fő célja szorgosan és önfeláldozóan a kollektívának dolgozni. A libertarianizmus egy politikafilozófia, amely azt mondja: Tekintve a jelenleg létező emberi természetet, a szabadság az egyetlen erkölcsös és maximálisan hatékony politikai rendszer. Nyilvánvalóan a libertarianizmus – mint ahogyan bármely más rendszer is – jobban fog működni, ha többen békések, és kevesebben bűnözők vagy agresszívek. A libertáriusok a többséggel egyetemben olyan világban szeretnének élni, ahol több ember „jó” és kevesebb a bűnöző. De önmagában nem ez a libertarianizmus tana – a tan azt mondja, hogy akármi is az ember természetének összetétele egy adott időpontban, a szabadság a legjobb.

6. Mítosz: A libertáriusok azt hiszik, hogy minden ember teljes tudatában van a saját érdekeinek. Mint ahogyan az előző vád azt állítja, hogy a libertáriusok szerint mindenki tökéletesen jó, ez azzal vádolja őket, hogy szerintük mindenki tökéletesen bölcs. Viszont – állítják – ez számtalan emberre nem igaz, tehát az Államnak be kell avatkoznia.

Azonban a libertárius épp annyira nem feltételezi a tökéletes bölcsességet, mint a tökéletes jóságot. Van igazság abban, hogy a legtöbb ember jobban ismeri a saját szükségleteit és céljait, mint bárki más. De senki nem feltételezi, hogy mindenki mindig tudatában van annak, hogy mi áll a leginkább az érdekében. A libertarianizmus ehelyett kijelenti, hogy mindenkinek joga van arra törekedni, amiről hiszi, hogy a leginkább az érdekében áll. Az állítás az ember joga ahhoz, hogy cselekedjen saját személyét és tulajdonát használva, nem pedig az, hogy ezek a cselekedetek mindig bölcsek lesznek.

Viszont az is igaz, hogy a szabadpiac – az állammal ellentétben – olyan beépített mechanizmusokkal rendelkezik, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek szabadon szakértőkhöz forduljanak, akik megbízható tanácsot adhatnak arról, hogyan érvényesítsék legjobban az érdekeiket. Ahogyan fentebb láttuk, a szabad egyének nincsenek hermetikusan elzárva egymástól. Hiszen a szabadpiacon bárki, aki nem biztos abban, hogy mi áll a leginkább érdekében, szabadon felbérelhet egy szakembert vagy konzultálhat velük, hogy tanácsot kapjon a nála nagyobb tudásúaktól. Az egyén felbérelhet ilyen szakembereket, a szabadpiacon pedig folyamatosan tesztelheti hasznukat és igazukat. Az egyének a piacon tehát hajlamosak azokat a szakembereket megfizetni, akiknek tanácsa a leghasznosabbnak bizonyul. A szabadpiacon a jó orvosok, ügyvédek vagy építészek fogják learatni a babérokat, míg a rosszak nem járnak sok sikerrel. Viszont amikor beavatkozik az állam, annak szakértői kötelező adókkal tesznek szert a bevételükre. Nem teszteli a piac, hogy mekkora sikerrel adnak tanácsot az embereknek valódi érdekeikről. Az egyetlen megkövetelt képességük arra irányul, hogy megszerezzék az állam kényszerítő gépezetének politikai támogatását.

Tehát a magánúton felfogadott szakemberek tanácsadó képességükhöz mérten fognak boldogulni, míg az állami szakemberek sikere attól függ, mennyire jól értenek politikai szívességek bezsebeléséhez. Továbbá az állami szakember egyáltalán nem lesz erényesebb, mint a magán; egyedül abban jobb, hogy szert tegyen a hatalomgyakorlók támogatására. A kettő közötti kritikus különbség az, hogy a magánúton felbérelt szakembert minden pénzügyi ösztönző arra készteti, hogy törődjön a klienseivel vagy a pácienseivel és a legjobbját nyújtsa nekik. Az állami szakembernek viszont nincsenek ilyen ösztönzői; ő így is, úgy is megkapja a fizetését. Így az egyéni fogyasztó jobban fog járni a szabadpiacon.

Remélem ez az esszé segített félresöpörni a mítoszok és a téveszmék törmelékét a libertarianizmusról. A konzervatívokat és mindenkit illedelmesen emlékeztetni kell arra, hogy a libertáriusok nem hiszik azt, hogy mindenki jó, vagy mindenki mindentudó szakember a saját érdekeit tekintve, netán minden egyén izolált, hermetikusan elzárt atom. A libertáriusok nem szükségszerűen szabadosok vagy hedonisták, sem szükségszerűen ateisták; valamint a libertáriusok kiemelt fontosságot tulajdonítanak az erkölcsi elveknek. Fedezzük tehát fel a libertarianizmust úgy, amilyen valójában, mítoszok és legendák nélkül. Tekintsünk tisztán a szabadságra, félelem és elfogultság nélkül. Biztosra veszem, hogy ennek fényében a libertarianizmus követőinek száma jelentősen gyarapodna.